A Csillagpont délelőtti főelőadásai után a résztvevők kiscsoportos beszélgetéseken vehettek részt, melyen személyesebbé válhatott az előadás üzenete. Pálfalvi Violát, a fogyatékossággal élő fiatalok kiscsoportjának vezetőjét arról kérdeztük, mit jelent számára a szolgálat, milyen nehézségekkel kellett szembenéznie, hogyan zajlottak a beszélgetéseik, és kiket ismert meg a találkozó napjai alatt.
Hogyan lettél a fogyatékossággal élők kiscsoportjának vezetője?
Amikor kiscsoportvezetőnek jelentkeztem, jeleztem a szervezők felé, hogy gyógypedagógus hallgatóként szívesen foglalkoznék fogyatékossággal élő vagy őket integráló csoporttal. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a csoportban ép fejlődésmenetű és fogyatékossággal élő fiatalok is vannak. Sokáig úgy tűnt, hogy nincs szükség arra, hogy ilyen csoportot vezessek, aztán a kiscsoportok kialakításának egyik utolsó lépésekor jelezték felém a Csillagszórók, hogy mégis szükség lenne erre a szolgálatra. Mi voltunk a 2017-es Csillagpont egyetlen olyan csoportja, ahol csak fogyatékossággal élő fiatalok vannak, a csoportom értelmileg akadályozott és halmozottan sérült fiatalokból, illetve az őket kísérő munkatársakból állt.
Milyen nehézségekbe ütköztél a közös munka megkezdése előtt?
A fogyatékosságon belül is különböző fogyatékossági típusok vannak, ezért a gyógypedagógusoknak fontos, hogy a foglalkozások megkezdése előtt információt kapjanak a csoporttagok tulajdonságairól és speciális igényeiről. A találkozó jellegéből adódóan viszonylag kevés információt tudtak elmondani nekem a szervezők a csoporttagokról, éppen ezért nehéz volt az első alkalomra felkészülnöm, nem tudtam, milyen játékokat és feladatokat vihetek a csoportba. A célomban biztos voltam, szerettem volna elérni, hogy a főelőadás üzenetét a csoporttagok is haza tudják vinni, ehhez az elhangzottakat kicsit egyszerűbben kellett megfogalmazni, közelíteni kellett az ő világukhoz - bár a mákos bejglihez nagyon jól tudtak kapcsolódni. Ez folyamatos kihívást jelentett, de a csoportbeszélgetések alatt megéltem a hivatásomat, mindenképp nagyon pozitív élmény volt.
Hogy zajlott egy beszélgetés?
Mi voltunk a 116-os kiscsoport, minden beszélgetés megkezdése előtt egy hangos „Itt vagyunk!” kiáltással és tapsolással adtuk minden körülöttünk lévő tudtára, hogy megérkeztünk. Ez gyakorlatilag a szertartásos megkezdése volt a csoportbeszélgetésnek. Utána egy plüss teknős moderálásával, őt kézből kézbe adva beszélgettünk az előző napi élményeinkről és a főelőadásról. Beszélgetéseinkhez felhasználtuk a Vedd és olvasd! Értelmi fogyatékosok számára készített Biblia kép -és szöveganyagát, az előadáshoz kapcsolódan Jézusról, az atyai házról, illetve a bizalomról beszélgettünk a három nap alatt.
Mi a legmeghatározóbb emléked az együtt töltött alkalmakról?
Van egy jelenet az Agymanókban, ami a főemlékekről szól – ezek az emlékek nagyon markánsak a szereplők életében. Az én életemben ez a csoport lett a főemlék, de ebből is kiemelkedik egy jelenet: az egyik csoporttagunk, aki nehezen fogalmaz és beszél, mindenképpen szerette volna kifejezni magát akkor, amikor a keresztről beszélgettünk. Három nagyon egyszerű mondatban gyakorlatilag összefoglalta az élet igazságát: Jézus meghalt a mi bűneinkért, Jézusnak nagyon fájt, és Isten szeret minket.
Hogyan mutatnád be a csoportodat?
Hölgyeim és uraim, szeretnék bemutatni mindenkinek sok apró csillagot a Csillagpont egén, akik ugyanúgy vannak jelen a találkozón, mint bármely más résztvevő. Ugyanúgy buliznak, ugyanúgy táncolnak, rettentően szeretnek játszani és beszélgetni. Maguk is kimondják, kicsoda nekik Jézus, hogy meghalt a bűneinkért, megváltott minket. Olyan természetességgel tudják ezt megfogalmazni, ahogy felnőtt emberek nagyon nehezen. Ragyognak akár a csillagok, és fényt visznek azoknak az életébe, akikkel találkoznak – amerre csak járnak.
Laky Virág, fotó: Asszonyi Eszter