Bemutatkozásként Attila az egyszerű fordítású Bibliából olvasta fel Pál apostol Korintusbeliekhez írt levelének 13. részét. Mint mondta, azért ezt a fordítást választotta, mert hétköznapi nyelven, újszerűen szólt, és nem tudja csukott szemmel végigolvasni az igeszakaszt. Mint mondta, bár ebben a szakaszban nem „dallamhangszerek” vannak, de ha rossz helyen szólalnak meg egy darabban, az felbontja az egész harmóniát. A szeretetnek is ez a lényege: mindenki más hangszeren tud és szeret játszani, más szeretetnyelvet beszél, és a feladat, hogy ezekkel az eszközökkel ráhangolódjunk a másikra, és megtanuljuk az ő szeretetnyelvét, hogy a zeneműnek tökéletes harmóniája legyen. Isten ezt a szimfóniát akarja a szeretetkapcsolatainkban is adni, elérni, megélni velünk együtt. Mindenkit a saját nyelvén kell megszólítani, és meg kell ismernünk a másik szeretetnyelvét, ahhoz, hogy a kapcsolatainkban kiteljesedjünk. Isten ennek a vágyát szeretné felébreszteni bennünk. Így lehetséges, hogy a kettőnk hangja egy darabban szólaljon meg.

Gary Chapman a könyveiben öt szeretetnyelvet említ. Eleinte a haázaspár is ennyiről tartott előadást, de aztán ahogy egy-egy előadás után odament hozzájuk valaki, hogy hozzátegyen és kiegészítse azt, így ez a szám kibővült nyolcra. Nagyon fontos úgy szeretni, hogy az a másikhoz eljusson. Hogy ő azt megértse. A szeretetnyelvek bemutatása során arról is szóltak, ők hogyan tanulták meg egymás szeretetnyelvét.

A szeretet olyan, mint az acél, ha hidegen hajlítjuk, alakítjuk ridegedik, keményedik, majd széttörik. De létezik olyan technológia, mellyel az acél alakítható - ez pedig a kovácsolás. Ha megfelelő hőmérséklet fölé melegítjük, akkor hajlítható anyaggá válik, nem fog eltörni. A kapcsolataink is ilyenek, ezekben feladat, hogy megtanuljuk úgy átadni a szeretetet, hogy az a másikat megfelelően felmelegítse, hogy a kapcsolat tartós legyen. Hogy ne ridegedjen, hidegedjen és törjön, hanem tartós és jó kapcsolat legyen.

A szeretetnyelvek megnevezése előtt mindig mondtak egy vagy két példát, és rákérdeztek, rájön-e a hallgatóság, melyikről beszélnek.

Attila egyszer megismerkedett valakivel, akivel végig beszélgetett egy egész délutánt. Aztán amikor elbúcsúztak, kézfogásra nyújtotta a kezét, de ez az illető elhúzódott, és elmondta, hogy ő nem szokott kezet fogni, mert az olyan gusztustalan. Egy másik alkalommal ismerősei hívták egy hittanos napra, és bár akkor még úgy érezte, nem ért a gyerekekhez, mégis elment. Ahogy haladtak a programok, mindenki figyelt, de volt egy kisfiú, aki körbe-körbe rohangált, ezzel elterelte mindenki figyelmét. Attila azért úgy döntött, hogy elkapja. Ötlete sem volt, utána mit fog vele kezdeni, de elkapja. Kiszámolta, mikor ér oda a kisfiú, elkapta, és az ölébe ültette. A gyermek pedig, mintha megnyomtak volna rajta egy kapcsolót elkezdett figyelni.

Ez két szélsőséges példa az érintésre vonatkozott. Az első, és egyik legfontosabb szeretetnyelvünk az érintés. Ezzel szoktuk, és szeretjük kifejezni, hogy valakit mennyire engedünk közel. Van, aki esetében még a gondolattól is rosszul vagyunk, ha az jut eszünkbe, hogy valaha is megérinthet, akár véletlenül, más esetében pedig ezzel akarjuk kifejezni, milyen fontos nekünk, milyen közel áll hozzánk. Pszichológusok szerint napi két érintés szükséges az életben maradáshoz - abból is a legjobb az ölelés. Három-négy szükséges ahhoz, hogy valaki jól legyen, és nyolcig kell elmenni ahhoz, hogy kiteljesedjen az élete, fejlődjön. Ez az előadó házaspár életében is nagyon fontos szeretetnyelv, ezért ha elmennek egymás mellett, megölelik egymást. Aki viszont nem bírja az érintést, és kapcsolatba kerül egy olyan emberrel, akinek az létszükséglet, ott nagyon nehéz kifejezni a szeretetet.  Ebben az esetben meg kell érteni, hogy ami nekem létszükséglet, az a másiknak talán nehezére esik.

A következő szeretetnyelvre Attila középiskolás éveiből hozott példát: volt egy barátjuk, aki valamit el akart mondani, de mindig a szavába vágtak, nem hagyták, hogy végig mondja. Ezzel felidegesítették, ezért azt mondta, hogy már sosem tudják meg. Ez persze felkeltette az érdeklődésüket, de a barátjuk már azért sem mondta el. Az erre vonatkozó szeretetnyelvet minőségi időnek, vagy osztatlan figyelemnek nevezik. A második megnevezés azért jobb, vagy inkább pontosabb, mert nem az időintervallum számít, hanem az a lényeg, hogy a másik figyelme osztatlan legyen, csak a párjára, a szeretett személyre figyeljen. Ilyen szempontból Attila és Margit különbözőek, mert Attila képes sok mindenre figyelni, míg Mitka szereti, hogy amikor valamit megbeszélnek, valamit el akar mondani, akkor a férje csak rá figyeljen.

Egyszer előadás után odament hozzájuk egy négy lányos édesapa, aki amikor hazaért, a lányai is és a felesége is egyszerre akartak neki mindent elmondani. Azt tanácsolták neki, hogy ossza be az estéket. Amikor később újra találkoztak, az apa boldogan mesélte, hogy a lányai készülnek a közös estékre. Kivárják, hogy övék legyen az osztatlan figyelem, ez nem okoz nekik nehézséget.

Akinek ez a szeretetnyelve, az elvárja, hogy szigorúan csak rá figyeljenek. Akinek nem ez a szeretetnyelve, annak ehhez elhatározás kell, és ez nem mindig a legegyszerűbb számára.

Attila nagymamáját elmondása szerint nem volt könnyű szeretni. Hiába látogatta meg hetente, hiába figyelt csak rá, a nagymama mindig azt mondta, hogy ők nem szeretik. Aztán egyszer vettek neki valami teljesen hétköznapi dolgot, és elvitték neki. A nagymama nagyon boldog lett, és azt mondta, hogy ők mennyire szeretik.  Ez a szeretetnyelv az ajándékozás. Akinek ez a szeretetnyelve, attól néha hallhatunk olyan mondatokat, amelyek úgy kezdődnek, hogy „jó lenne, ha…” vagy „örülnék neki…”. Akinek pedig nem ez a szeretetnyelve, nem érti, mire jó. Aki ezt a nyelvet érti, nem arra van szüksége, hogy drága ajándékot kapjon, olyat szeretne, ami csak neki szól. Ami róla szól. Ami arról árulkodik, hogy a másik meghallotta, minek örülne, és egy életre megjegyzi. Nem lesz olyan tárgy a lakásában, amiről ne tudná elmondani, hogy kitől kapta, milyen alkalomból. Ezek olyan apróságok, melyek szívtől szívig érnek. Akinek nem beszéli az ajándékozást, nem érti mire jó, de ha ez a társának fontos, akkor „működni fog”, ha kipróbálja. Ha megtanuljuk a másik szeretetnyelvét, az érteni fogja, hiába marad az nekünk „idegennyelv”.

A következő szeretetnyelv a szívesség, figyelmesség. Olyan apróságok, amit igazából a másik is meg tud csinálni, de tudom, hogy ha én megteszem, az neki nagyon jól esik majd. Meghallom, megfigyelem, hogy a másiknak mire van szüksége, mi az, amit szeret, mi az, ami jó neki. Ez a kapcsolatban olyasmi, mint a gépekben az olaj. Nagyon sokat segítenek abban, hogy egy kapcsolat jól működjön. Ha valamelyik fél elkezdi, az megindítja a figyelmesség lavinát, hiszen nem szeretnénk tartozni a másiknak. Ezért megelőzzük. Feltöltjük a szeretettankját ilyen kis apróságokkal. Ezeknek a szívességeknek az a lényege, hogy olyat és úgy tegyünk, ami a szeretetet fejezi ki. Ez nem kötelesség, nem is elvárás, mindig csak nagyon jóleső apróságok.

Az utolsó Gary Chapman által is említett szeretetnyelv a dicséret, az elismerő szavak nyelve. Ez sajnos magyar szocializációnkból nagyon hiányzik. Nehezen fogadjuk a dicséretet, nem tanuljuk meg rendesen, hogyan kell kifejezni a másiknak az elismerésünket, vagy akár hogy hálásak vagyunk a befektetett energiájáért. Nem könnyű kimondanunk a köszönöm szót, pedig ez a hála legegyszerűbb kommunikációs kifejezése. Megköszönni nehéz valamit. Nem az az általános, hogy megdicsérjük, ami jó, hanem hogy ki akarjuk javítani a rosszat, ezért inkább azt tesszük szóvá. Egy nő életében például az apa szeretete, dicsérő szavai adnak mintát arra, mit várjon majd el a férjétől. Az elismerést már egészen pici korban el kell kezdeni. Fontos, hogy ismerjük el a gyermekek próbálkozásait, engedjük, hogy önállósodjanak, támogassuk a kezdeti lépéseiket. Isten is várja az elismerésünket. Nincs szüksége rá, de várja. „Adjatok hálát az Úrnak!” - köszönjük meg neki, amit kaptunk tőle. Ezzel tudjuk kifejezni a szeretetünket és az elismerésünket. Hogy hálásak vagyunk mindazért, amit Istentől kaptunk. Hiszen nagyon kevesen köszönik meg az Úrnak, amit tőle kapnak. Így erősítjük meg, ha valami jó történik.

Ennek a szeretetnyelvnek nagyon egyszerű kifejezése, ha észrevesszük, szóvá tesszük, ha valami jó történik. Megdicsérjük a másikat, amikor észrevesszük, hogy elvégzett egy feladatot.

Ezen az általánosan ismert öt szeretetnyelven kívül az előadásban még háromról esett szó. Az első ezek közül a mellé állás, közösségvállalás volt. Ahogy Jézus a házasságtörő asszonnyal vállalt közösséget és nem a vádlóival, úgy nekünk is az ügyetlen, segítségre szoruló szerettünk mellett kell állnunk. Azért, hogy azt érezze, nem szégyelljük. Bármilyen ügyetlen valamiben, mi mégis vállaljuk, annak ellenére, hogy fennáll annak veszélye, hogy emiatt mások megbélyegeznek minket. Fontos, hogy a másik azt érezze, különleges számunkra a közössége, nem félünk vele egy szinten lenni. Jézus hogyan tudta ezt megcsinálni? És mi hogyan tudjuk megtenni? Annyi a titok, hogy tudom, tudjuk, hogy együtt kikerülünk ebből a bajból. Mint a több évtizede házasok. Hogy mi volt a titkuk? Egy csapatban játszanak. A másik nem vetélytárs, hanem csapattárs. Velem van, nem ellenem. Ahogy nekem is vele kell lennem, hogy érezze, nincs egyedül. Ha ezt a szeretetnyelvet gyakoroljuk, mindig lesz, aki felénk is így fejezi ki a szeretetét, mert elég erős hozzá.

A következő, nagyon keresztyéni szeretetnyelv a közösségbe fogadás. Isten ezzel a közösségbe fogadással szólította meg Attilát 17 éves korában. Mint mondta, felmerült benne, hogy lehet, létezik a sátán. De ha létezik sátán, akkor lehet, hogy létezik Isten is – az az Isten, akivel kapcsolatban ő addig mindenkit arról próbált meggyőzni, hogy biztosan nem létezik. De ha létezik ez az Isten, aki őt meg tudja menteni a sátántól, akkor hozzá akar tartozni. Ezért elment egy istentiszteletre, ahol épp keresztelő volt. Református hagyományinknak megfelelően a 329. dicséret második versszakát énekelték, Attila ekkor döbbent rá, hogy Isten már várta. Már hívta az ő közösségébe. Akarta, hogy odatartozzon már mielőtt megszületett. Ez a közösségbe fogadó szeretet érintette meg. Ha ez a szeretet valamelyik közösségünkből hiányzik, akkor nem tud növekedni a gyülekezet. Hiszen mi sem tettünk semmit, hogy Isten befogadjon. Nem tehettünk semmit érte, kegyelemből tartozunk hozzá.

Az utolsó, nyolcadik szeretetnyelv a tisztelet. Nehéz ezt a szeretethez elképzelni, hiszen valami hideg, távolságtartó dolog érződik a szóból, ezzel szemben a szeretet meleg, jó, közösséget jelen. De amikor valakit nem tudunk elfogadni, nem vagyunk hajlandóak szeretni, akkor ez lehet a „mentőöv”. Hiszen ha hajlandóak vagyunk rá, Isten helyreállítja bennünk a tiszteletet egy embertársunk, például a főnökünk iránt. Az ötödik parancsolat sem a gyerekeknek szól, hanem ugyanúgy mindenkinek, mint a többi kilenc. Nekünk a tiszteletet is  kell gyakorolnunk. A páli levélben sem véletlenül szerepel, hogy tisztelni kell a feljebbvalókat, ez a tisztelet alapja kell legyen a kapcsolatinknak, hiszen akit tisztelni nem tudunk, azt szeretni sem tudjuk.

Végül, a legfontosabb, hogy a szeretetünket úgy mondjuk el, úgy mutassuk meg, hogy a másik értse., mert hiába szeretünk a saját „nyelvünkön”, ha a másik nem beszéli azt. Az egymás nyelvén szerető szeretet melegíti fel eléggé kapcsolatainkat.

Móricz Márta Mikolt, fotó: Fekete Norbert