„Házigazdaként köszöntelek benneteket, hiszen hiába zsinati rendezvény ez a találkozó, a tiszántúli egyházkerület is felelősséget érez értetek, a Csillagpontért és azért a jövőért, ami egyházunk közösségéé” – köszöntötte Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke a Csillagponton résztvevőket. Mint mondta, nehéz dolog egyházi vezetőként az Atyáról szóló áhítat előtt beszélni egy fiatalabb generációhoz, mert könnyen átcsaphatunk paternalizmusba, atyáskodásba, ami el is riaszthatja a fiatalokat. „Ez eltorzíthatja a bibliai, igazi atyai arcot, rombolja az »atyanyelvet«, sziruposíthatja azt, amiről a tegnapi nyitó istentiszteleten volt szó: hogy nekünk kellene egymásnak eledelt adni” – magyarázta a vendégátó egyházkerület vezetője. A tiszántúli püspök szerint ez vezethet  tekintélyeskedéshez és így lesz riasztóvá az egyház mentalitása – ezért azon kell dolgoznunk, hogy ez megváltozzon. „Meg kell akadályoznunk, hogy apák tegyenek tönkre fiakat, főnökök beosztottakat, lelkipásztorok gyülekezeteket, politikusok országokat – tette hozzá.

„Nem püspöki jogon köszöntelek benneteket, hanem az Atyáról szóló igehirdetés estéjén azon a jogon, hogy veletek együtt hiszem a Heidelbergi Káté 26. kérdésére adott válasz alapján, hogy Isten a teremtő Isten és Atyám – ez adja a keresztyénség valóságát.” Mint mondta, ez a végtelen távolság, ugyanakkor intim közelség visz még közelebb minket egymáshoz. Miközben az öröklétet szeretnénk megélni, törékeny testünk bármikor bajba kerülhet, mégis tudhatjuk, hogy Isten formálja a véges és végtelen közötti távolságotis: „Legyen ez egy mértéktartó találkozó, ahol háttérbe tudunk szorítani minden atyáskodó szándékot és ahol olyan közösségért imádkozzunk, melyben az Atya szeretete tart bennünket össze.”

Elfogadás nélkül

A Felvidékről érkezett Langschadl István a tékozló fiú példázata alapján beszélt az Atya szeretetéről. Elmondta, személyesen is jól tudja, milyenek a mindennapok egy dackorszakát élő gyermekkel – amikor mindennek ellenére is azt kell tudnunk mondani: mégis szeretlek! „Úgy kell szólnom, hogy az tényleg belőlem szóljon. Ezért fontos példázat ez, én magam is érzem belőle, hogy az Atya szeret – magyarázta. – Azt tanulom belőle, hogy bármit is mond a kisfiam, én az apja vagyok.”

Érezhető, hogy a történetben szereplő gyermekek nincsenek rendben sem egymással, sem pedig édesapjukkal. „De ne nézzük le őket, hiszen van elképzelésük önmagukról és mernek kemény döntéseket hozni – csak az Atya szeretetének elfogadása hiányzik” – emlékeztetett Langschadl István. Hiába különbözött teljesen a két fiú, a döntéseik különbsége lényegtelenné válik, egyedül a származásuk menti meg őket – „mert az Atya gyermekei maradnak, bárit is tettek vagy mondtak”.

Fontos vagy!

Az áhítatot tartó lelkipásztor felelevenítette egy gyerekkori emlékét arról, hogyan érezte meg egy festményeket tartalmazó albumot látva az alkotó szándékát. Ez volt az a pillanat, amikor valósággá vált számára a huszadik századi művészet jellegzetessége: hogy minden mű képmás is. „Atyánk nem a messzi távolból szeret, a vitrinben tartva, mint egy tárgyat, hanem bennünk mutatja meg önagát. Mindabban, akik vagyunk – és akik lehetnénk” – hangsúlyozta Langschadl István. Hiába választott hát teljesen különböző utat a történetben szereplő két fiú, az Atya mégis megmutatta magát rajtuk keresztül.

A tékozló fiú és idősebb testvére nem tudott ráhangolódni az Atyára, leginkább abból indultak ki, mi az, ami hiányzik számukra. „Mindig azt hisszük, hogy mínuszból indulunk – de ameddig hiányaink adnak célokat, sosem leszünk elégedettek” – tette hozzá a lelkipásztor. Azt pedig, hogy milyen, ha a hiány bénít meg, jól példázza a két fiú: nem érzik az alapot, hogy az Atya fiai.

Ne a hiányainkat akarjuk hát betölteni – hangsúlyozta –, mert már vagyunk valakik: az Atya gyermekei. „Az Atyának elkényeztetett gyermeke vagyok én is, aki már a megtérésemkor megmutatta, mi lesz számomra a megoldás bizonytalanságaimra” – emlékezett vissza Langschadl István. Mint mondta, romló tanulmányi eredményei miatt keseredett el, amikor Isten az édesapját küldte segítségül: „Nem mindig kérdezte a legjobbat, de egyszercsak megéreztem gyengédségét. Hogy fontos vagyok neki.” Így kell belefeledkeznünk nekünk, magunknak is a gyermekségünkbe és elfogadnunk, hogy eleve Istenhez tartozunk – „mert ez vezet az újrakezdéshez”. Az áhítattartó hozzátette, a gyöngédség számára imaközösségben, táborokban vagy épp a Csillagponton jelenik meg és emlékezteti: „Kemény feladat az életed, de nem a semmiből és nem egyedül kell felépítened!”

A legfontosabb üzenet pedig ez: „a hiányok mindig velünk vannak, de a származásunk segíteni fog, Atyánk velünk van, megmutatja magát bennünk és abban, akikké leszünk.” Sokszor jelezhetjük egy kisgyermek dacosságával, hogy nem szeretjük őt, de Isten akkor is elénk fog jönni, lehajol és válaszol. „Nem érezheted magad olyan kicsinek, hogy meg ne találja és a szemedbe ne mondaná, hogy mégis szeret téged. Ez az Atya eredendő szeretete, csak erre építhetsz – de erre egy egész életet” – biztatta fiatal hallgatóságát Langschadl István.

Farkas Zsuzsanna, fotó: Molnár Emese, Pataki Botond, Kalocsai Richárd