„Az Isten országa közöttetek van.” (Lukács 17,21)

December elsején nagyon későn érkezett meg vonatom, sötét volt és igazi, csípős, téli hideg, de ahogy kisétáltam az állomásról, észrevettem, hogy már ünnepi fényfüzérekben fürdik a város. Csakhogy hiába volt szép és otthonos, ettől nem tudtam átérezni, hogy négy hét múlva itt a karácsony. Régen hittem benne, hogy amikor felkerülnek a díszek az épületekre, akkor Isten országából megjelenik valami a földön, de ahogy egyre több dolgot szeretnék belezsúfolni a decemberbe, úgy tűnik ez egyre inkább tova. Régen hittem benne, hogy a karácsony a csodák ideje, de ma már csak azt látom, hogy inkább a vezeklésé olyan dolgok miatt, amiket tettünk vagy éppen nem tettünk meg az év során.

Amikor azt olvassuk, hogy Isten országa köztünk van, az akár megnyugtató is lehetne, de ha belegondolok, mégis megijeszt. Ugyan, hol lehet, mikor az év végére csak azt érzem, hogy ki nem mondott gondolatok, be nem tartott ígéretek, meg nem hozott döntések és halogatott lépések tesznek fásulttá? Ezektől sokszor már nem is látom, hol lehetne az Ő országa – pedig napról napra azt kérem, jöjjön el.

De minden nehézség ellenére vajon tényleg ezt szeretném? Száz évvel ezelőtt ért véget az első világháború, ami az egész földön átírta a harcról és a békéről alkotott képet, olyan pusztulást és nyomorúságot hozva, amit nem tapasztaltak előtte. Azt hiszem, ezekben az időkben sokkal inkább szívből szólt a Jézustól tanult imádság, akárki mondta el, valóban szerette volna, hogy eljöjjön Isten országa és vessen véget a borzalmaknak. De mi a helyzet ma? Nem túl szép és kényelmes az életünk ahhoz, hogy elhiggyük: a valódi boldogságnak ez csak apró töredéke?

Kényelem és kiábrándultság: e két érzés találkozásának feszültsége teszi különös adventté az egész életemet. És ettől bizony sokszor igazán nehéz megélni a pillanatokat, mert mindig arra gondolok, hogy ez csak múló állapot. Sokszor megkötöz, hogy valahol, a távolban vár majd az igazi otthon, az élet pedig csak utazás – ezért nagyon félek, amikor ragaszkodni kezdek valamihez vagy valakihez. Félek, hogy túlzottan kötődöm ehhez az egész, különös élethez. Megijeszt, hogy minden fájdalma és keserűsége ellenére sem szeretnék elbúcsúzni tőle. És félek attól, hogy végül ez választ el Isten országától.

Idén tavasszal volt pár fájdalmas napom, amikor nem találtam a helyem. Olyan napok, amikor könnyebb szívből kérni, hogy „Jöjjön el”. Ezt tetézte, hogy záporok is kiszámíthatatlanná tették az időjárást, így nemcsak fáradtan, hanem elkeseredetten és átázott ruhában szálltam fel a buszra. Ahogy azonban a tömegben átnéztem az ablakon versenyt futó cseppeken, megláttam egy szivárványt a város felett – és egyszeriben béke költözött a szívembe. Akkor megértettem valamit abból, hogy is lehet köztünk – vagy más fordítás szerint bennünk – Isten országa. Itt, bennünk élnek ígéretei és a vágy, hogy hozzá tartozhassunk. Bennünk élnek, mert Krisztus eltörölte a határokat és elhozta otthonát a földre. Elhozta, hogy már itt lent rátaláljunk.

Isten országa nem erőszakkal tör be a mindennapjainkba, hanem már velünk van, hogy felfedezhesse bárki, aki szívből keresi. Ez kapcsol össze minden hívő keresztyénnel és amikor ennek segítségével meglátom Krisztus arcát a másikban, azt is megértem, hogy felelősek vagyunk egymásért.  Ez a felelősség az, ami képes egyre többet megmutatni a mennyeiből, ami képes szebbé tenni a világot. Olyan otthonná, aminek az elvesztésétől nem kell többé félni.

Igaz, hogy sok gyermeki gondolatban nem hiszek már, de abban igen, hogy Isten szövetséget kötött a népével. Szövetséget kötött, ígéretet tett és azt kérte, tegyünk tanítványává mindenkit. Nem önmagunkért lettünk hívőkké, hanem azért, hogy Istent és az ő országát képviseljük a világban – és egész keresztyén közösségünket képviseljük őelőtte. Amikor pedig bekapcsolódom ebbe a több ezer éve tartó folyamatba, megértem, hogy nemcsak a feladatok állandók, hanem a hozzájuk kapcsolódó ígéretek is: az is, hogy Jézus velünk, köztünk és bennünk van minden napon, a világ végezetéig. És az is, hogy utána megteremti az új eget és az új földet – de rajtunk múlik, hogy az menyire különbözik majd mindennapjainktól.

Farkas Zsuzsanna