Nem vagyok jó barátságban az idővel. Nem szeretem, hogy múlik; hogy keresztülhúzza terveimet; hogy búcsúzni kényszerít vagy hogy felgyorsul, ha lassan kellene telnie és lelassul, ha gyorsabban. Nem szeretem, hogy mindig velem van, mégis képtelen vagyok megragadni. Nem meglepő hát, hogy nagy kihívás számomra a böjt, mert ez a negyven nap minden évben úgy száguld el mellettem, hogy fel sem fogom.

A legtöbbször fontosabbnak tartom, hogy elérjem a kitűzött célokat, mint az utat, ami feléjük vezet, de ennek egyetlen oka van: valóban figyelni egy útra soha sem egyszerű.

Ezen a tavaszon különösen is elgondolkoztat, mi vesz körül a hétköznapjaimban

és egyre inkább arra jutok: a feladatok.  Olyanok, amiknek nincs kezdetük vagy végük, sosem fogynak el, cserébe kihívást és újabb megugorható magasságot jelentenek. Annak pedig, aki szereti kipipálni a célokat, ez igazából kényelmes. Csak éppen hazug.

Sokkal könnyebb a böjtre készülve elhatározni, mit tegyek vagy ne tegyek, mint szembenézni azzal, amit érzek – vagy nem érzek. Megannyi feladat között időről időre tudatosítom magamban, miért is csinálom ezt az egészet és azt is, hogy minden nehézség ellenére van egy Mennyei Atyám, aki szeret. De ezt sokszor csak tudom, és nem hagyom, hogy érezzem is. Cserébe minden alkalommal, amikor mégis érzem, megrémít, hogy nem tettem érte semmit. Megrémít, hogy nem érdemlem meg és – ahogy az életet ismerem – nem is lesz elég időm olyasmit véghezvinni, amitől ez változna.

Jól tudom, mi a kegyelem – de a böjti időszak nem kéne más legyen, mint egy utazás, ahol érzem is.

Ahol veszem a fáradtságot és felidézem, hogy nem csupán Péternek szólt kétezer évvel ezelőtt a felszólítás: evezzen a mélyre. Amikor ez sikerül és elengedem a feladatokat, tényleg így teszek. Jobb napjaimon valóságosan is, a rosszabbakon pedig emlékezve: mert az egyetlen hely, ahol természetes módon érzem magam a teremtett világ részének, az a tenger. Szeretem, ahogy hullámzik, ahogy átrajzolja a partokat és ahogy ezerszínű kéken terül el körülöttem. Szeretem a sós víz illatát, ízét és dallamát. De leginkább szeretek addig úszni, ameddig nem látom a szárazföldet a horizontba olvadni. Olyankor arra gondolok, mennyivel nagyobb nálam ez a végtelen kékség: könnyűszerrel el tudna pusztítani, ehelyett minden alkalommal megnyugtat és elringat. Eszembe jut, hogy a tengerré összeálló cseppek folyamatosan formálódnak és átalakulnak, de már jóval előttem itt voltak és itt lesznek akkor is, mire én emlékké válok.

Olyankor jó lemerülni, látni a vízen átsütő napsugarakat, hallgatni a csendet és érezni a békességet. De még jobb visszaúszni a felszínre, levegőt venni és megérezni a nap melegét. Ilyenkor mindig rájövök, hogy egy furcsa kép él bennem Istenről, amit a gondolatokat megváltoztatni képes évek is csak lassan formálnak. Egy logikus kép egy nálam nagyobb hatalomról, amit sem megismerni, sem felfogni nem tudok. De az az Isten, aki ezt a mindenséget alkotta és aki szeret engem, nem illik ebbe a logikába. Ő nem büntet meg akkor sem, amikor azt érdemelném; ha kérdezek, úgy válaszol, hogy az ellentmond mindennek, amit erről a világról tudok; amikor pedig azt gondolom, hogy már eljutottam valameddig, képes olyan érzéseket ébreszteni a szívemben, amikről nem is hittem, hogy léteznek. És

amikor azt képzelem, végre tettem felé egy kósza lépést, rájövök, hogy valójában ő jött el értem.

Nem tudom, miért hajol hozzám, de már nem is tudni szeretném, csak érezni és elhinni, hogy a kegyelem elég nekem. Azt sem tudom, hol kezdődik ez a nagy szeretet, ahogy azt sem, merre visz – de amikor megengedem magamnak, hogy a mélyre nézzek, megérzem, mennyivel több nálam. És azt is, hogy ez tart egyben. Megérzem, hogy nem az idő vesz körül, hanem annak a szeretete, aki kívül áll a rohanó perceken. Ezért minden alkalommal, amikor a logika ellenére hagyom, hogy a vízből igazán közelinek lássam az eget, nem csupán megérint a végtelen, hanem körülölel és átjár.

Farkas Zsuzsanna