Hol a határ?

Hol a határ?

Befogadás vagy önvédelem, önazonosság vagy idegengyűlölet, felelősség vagy krisztusi szeretet? Ellentétes érzelmek a menekülthelyzet kapcsán, és a máig tartó dilemma: hol a határ. Az elmúlt évek legforróbb témája kavarta a legnagyobb port az idei Csillagpont református ifjúsági találkozón is.

A Csillagpont egyik legforróbb témája idén a menekültkérdés volt, legalábbis így tűnik az erről szóló, nem minden indulattól mentes pódiumbeszélgetés alapján. Pedig a kerekasztal résztvevői türelemre, szakszerű megközelítésre és körültekintő kommunikációra törekedtek, ám amint ez nem sikerült, máris pattantak a szikrák. Érthető, hiszen voltak közöttük, akik inkább belbiztonsági szempontból közelítettek a kérdéshez, míg mások az egyéni emberi történetek oldaláról. Ez is mutatja: az utóbbi években jelentkező menekültválság rendkívül összetett, több dimenziós kérdéskör. A róla folyó párbeszéd során jelentkező érzések és indulatok pedig annak fokmérői, ki melyik vetületéből érzékel többet.

Balról jobbra: Dobos Zita, Sajtos Szilárd, Németh Pál, Kanizsai-Nagy Dóra, Aaron Stevens

Ki fogadna be egy menekültet a házába és élne vele egy évig? – vetette fel a provokatív kérdést a közönségnek Dobos Zita újságíró, a beszélgetés moderátora. A kérdés megosztotta a jelenlévőket. A kerekasztal résztvevői csak ezután kaptak szót. A meghívottak között volt Aaron Stevens, a budapesti Skót Misszió lelkipásztora, akinek gyülekezetében angol nyelvű istentiszteletek is zajlanak, így az elmúlt időszakban gyülekezetükben menekültek is lelki otthonra leltek. Szót kapott Kanizsai-Nagy Dóra menekültintegrációs referens, a menekülteket segítő Kalunba Nonprofit Kft. társalapítója, aki munkája során heti 200 menekülttel találkozik. Németh Pál református lelkészt, iszlámkutatót ugyancsak nemcsak szaktudása, hanem személyes tapasztalatai miatt is hívták meg: élt muszlimok között Szíriában, beszél arabul. A negyedik vendég Sajtos Szilárd százados, református tábori lelkész, volt, aki fél évet töltött Koszovóban és Afganisztánban is, az elmúlt több mint két évben pedig rendszeresen találkozik menekültekkel a határvédő kerítésnél, ahol katonákkal dolgozik.

Különbségek és konfliktusok

Érzékelne-e vallási, kulturális különbséget, ha valakinek egy évig együtt kellene élnie egy menekülttel? – tette fel a kérdést Dobos Zita ezúttal a beszélgetőpartnereknek.

Aaron Stevens finom iróniával válaszolta meg: mint mondta, huszonegy éve tartó házasságában is akadnak nehézségek, de magyar feleségével sem feltétlenül a kulturális különbségek okozzák a konfliktusokat. Majd hozzátette: sok áldás is származhat egy együttélésből, szerinte az számít, hogy a feltételezett menekült milyen vallású, és miben nyilvánul meg vallási elköteleződése.

Nem az a fő választóvonal, hogy melyik valláshoz tartozik valaki, hanem sokkal inkább abban, hogy saját hitét valóban megéli-e – vélekedett Kanizsai-Nagy Dóra. „A komolyan hívő muzulmánok számára is megbotránkoztató, amikor valaki muzulmánnak vallja magát, tettei mégis embertelenek” – érvelt.

Németh Pál szerint téves következtetéseket vonhat le a muzulmánokról, aki például a menekülthullám után maradt szeméthalmokból indul ki. „A muszlimok másként élnek a saját közegükben, rendezett körülmények között, és másként háborús közegben, vagy ha idegenben kénytelenek élni. Ha megszűnik az iszlám társadalmi közeg, akkor számukra megszűnik minden, az emberi mivolt is. Felborul az egész szokás- és viselkedésrendszerük, otthon nem olyanok, mint amilyennek itt látjuk őket.”

Sajtos Szilárd Afganisztánban szerzett tapasztalatai alapján azt mondta: ahogy teológiai párbeszéd az iszlám és a keresztyénség között csak bizonyos határig folytatható, úgy a kulturális különbségek is vitathatatlanul elválasztanak. „Látom a határ mellett várakozó embereket, traumatizálódva, olyan új kultúrába érkezve, amely merőben más, mint amilyenből ők jönnek. Éppen ezért azt is látni kell, hogy vannak olyan határvonalak is, amelyeket nem tudunk átlépni.”

Józanság vagy címke?

A tábori lelkész szerint fontos lenne a Szentírás alapján felállítani állásfoglalásainkat: ki számít jövevénynek, ki idegennek, ki az ellenség, ki a felebarát. „Jákób és fiai gazdasági menekültként kérnek bebocsátást Egyiptomba, ahol jövevénystátuszt kapnak. Nincs teljesen szabad mozgásterük az adott területen, és bizonyos szolgáltatással tartoznak a hatalomnak. Az Újszövetség már nem kategorizál ennyire, de nem értelmezhetjük mágikus felfogásban azt az Igét sem, hogy aki gyakorolja a vendégszeretet, tudtán kívül angyalokat vendégelhet meg.” Hangsúlyozta: korunkban meg kell különböztetnünk a háborús, a gazdasági és a klímamenekülteket, valamint a migránsokat.

Aaron Stevens lelkipásztor erre úgy reagált: az irgalmas samaritánus példázatát mégis mértékadónak tartja. „Ha már címkézzük az embereket, ott lényeges kifejezés a felebarát. A szót Jézus kiterjedtebb értelmezésben használja, mint Mózes könyve. A történet hőse épp az idegen, a samaritánus, és azért, mert segít a bajbajutottnak. Felebarát akár egy muszlim migráns is lehet” – figyelmeztetett.

Németh Pál szerint az Európába elérő menekülthullám a globális világ biznisze. „Ha Németországnak arab munkaerőre volt szüksége, miért nem nyitott konzulátust ezekben az országokban, és szállította ide repülővel az embereket? Valóban segítség az, hogy az Európába tartó afrikaiak fele belefullad a Földközi-tengerbe, hogy az embercsempészek kifosztják őket, vagy hogy mindezek után sokan még 1500 kilométert gyalogolnak, míg eljutnak a magyar határhoz, ami le van zárva? A cinizmus netovábbja, hogy Svédországban a sarkkörön túl létesítettek egy várost a Közel-Keletről érkezőknek. Gyalázatos dolog folyik emberekkel, akik áldozatok, mert nem tudják, hogy nem fognak tudni könnyedén élni Európa társadalmaiban. És az az ország is áldozat, amelyik tömegesen fogadja be őket. Magyarország mindig fogadott be muzulmánokat, de olyanokat, akik nem jelentenek veszélyt. Ráadásul, akik ide érkeztek, azok a már beilleszkedett muzulmánokkal találkoztak itt. A tömeges migráció azért veszély, mert az újonnan érkezők például Németországban olyan migránsokkal találkoznak, akik nem tanulták meg a nyelvet, segélyből élnek, és remény sincs arra, hogy integrálhatók legyenek a német társadalomba.”

Tekintetbe véve, hogy az útnak indulókra milyen megpróbáltatás vár, az iszlámkutató lelkipásztor azt az álláspontot képviselte, hogy a legtöbben nyomós indokkal hagyják el a hazájukat. Aaron Stevens erre reagálva szervezetneveket kért, mert szerinte a globális összeesküvés feltételezése éppen ezeknek az emberi sorsoknak a reális megítélését gátolja.

Sajtos Szilárd Németh Pállal értett egyet. „A posztmodernben a nemzetállamok léte kérdőjeleződött meg. Nemzetállami kérdésekben is NGO-k (nem kormányzati, nonprofit szervezetek – a szerk.) és más szervezetek döntenek, a menekültek pedig bűnszervezetek segítségével jutnak el idáig” – mutatott rá. „Luther és Kálvin felszólítottak arra, hogy engedelmeskedjünk az államhatalomnak. Most azonban nem tudjuk, ki is a felsőbbség, akinek engedelmeskednünk kellene. Olyan dolgok jöttek el, amikre tíz-tizenöt éve még nem gondoltunk.”

Majd hozzáfűzte: „Akiket ma elmaradottnak tekintünk, azok számára az interneten át hirtelen megnyílt a világ. Afganisztánban a sah uralma alatt a szabad mozgás döntött például a házasságról: akkor választhattak messzebbről is feleséget a férfiak, ha a szamár át tudott menni a hágón. Ezeknek az embereknek hirtelen kinyílt az ablak a nyugati világra. Ki az, aki ne akarna elindulni a Kánaán felé?”

Jogos és jogtalan

„Egy állami jogrendben, az európai és euroatlanti közösség tagjaként, valamint ENSZ-tagállamokként képviseljük Magyarországot. Ezek a szövetségek azok, amelyeket elfogadtunk, amelyeket követni akarunk, és amelyeket még nem borítottunk föl. Az az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának az alapítólevelében van ratifikálva, ki a menekült, ki a migráns és mit kell magáról bizonyítania. Magyarország jogrendje dönti el, hogy ha valaki eljön ide, igazolható-e az, amit mond. Ha igazolható, akkor új életet építhet – ez ma lehetséges a világnak ezen a felén” – szögezte le Kanizsai-Nagy Dóra. „Amíg Magyarország ezeket az alapokmányokat elfogadja, addig hozzá kell tennünk ezt a definíciót és eljárásrendet az erről folyó párbeszédhez. Felelősségünk, hogy hogyan tekintünk saját elköteleződéseinkre, és hogyan tekintünk ezekre az emberekre. Mondhatjuk, hogy a globális hatalmak okozzák a népmozgást, de ez ne mentsen fel minket az alól, hogy befogadjunk valakit az otthonunkba, vagy engedjük, hogy a harag és az elutasítás hangja legyen erős. Tőlünk is függ, milyen élete lesz köztünk annak, akit beengedtünk. Ezek a párbeszédek átalakítják azt a társadalmat, ahol ezeknek az embereknek új életet kellene kezdeni.”

Ezután Aaron Stevens vette át a szót: „Mindenütt vannak bűnözők, akik visszaélnek a sebezhető, védtelen emberekkel. Mindenki tudja, hogy az embercsempészek gazemberek, és sokan veszítik el az életüket az úton. De ez nem azt jelenti, hogy azért jönnek el emberek a szülőhazájukból, mert egy vagy több nagy, nemzetközi szervezet erre indította őket.”

A Skót Misszióban számos hazánkban élő külföldi család megfordul, a lelkipásztor szerint sokan nem akartak Európába jönni, de nem volt más választásuk, hiszen otthon életveszélyben voltak. „A gyülekezetben elmondják, hogy vissza akarnak menni, csak nincsenek biztonságban odahaza. Nem minden muszlim akar invázió része lenni itt, ha csak tehetnék, sokan mások is visszamennének. Azért vannak itt, mert bizonyos dolgokat itt szabadon megtehetnek, amit otthon nem: például megkeresztelkedhetnek. Volt, aki elmondta, hogy otthon nem volt szabad Bibliát tartania. Lehet, hogy ezért jönnek ide, másban pedig nem is profitálnak.”

Sajtos Szilárd a helyzetet jellemző kettőségre irányította a figyelmet: „A való világ gyakran meghaladja a jogrend kérdéseit. Európában mély lenyomatai vannak a szögesdrót másik oldalán várakozó asszonyoknak és gyerekeknek. A jogrend azonban egy-egy határszakaszon szám szerint korlátozza, hányan léphetnek be az országba.” Hangot adott annak a véleményének is, hogy ha az embercsempészet felszámolódik, a szabad áramlás is megszűnik a világban.

Németh Pál arról beszélt, hogy a családcentrikus, hagyománytisztelő, vallásos muszlimok számára fontosabbak a lelki értékek, mint az anyagiak. „Mi hihetjük, hogy nekik a mi világunk a Kánaán, de ez nem igaz. A béke nemcsak a háború hiányát jelenti, hanem egy teljes életet, ami itt nem adatik meg számukra.”

Majd hozzátette: amikor a nyugati világ felelősségét említi, arra céloz, hogy Amerika teremtett háborús viszonyokat egyes közel-keleti és észak-afrikai államok destabilizálásával, az emberek ezért menekülnek onnan. „Ezek globális gazdasági érdekekre visszavezethető okokból történnek. A tömeges népvándorlást pedig a tendencia maga idézi elő. Az embermennyiség, persze, megnöveli a terrorveszély kockázatát is, de nem minden migráns potenciális terrorista.”

„Amerikai állampolgár vagyok, a bátyám tankban harcolt Kuwaitban, Szaúd-Arábiában és Irakban. Az amerikaiak kínos helyzetben vannak: ha nem avatkoznak be egy ország belügyeibe, az a gond, ha beavatkoznak, az a gond. Nem szabad elfelejteni, hogy Szaddám Husszein vegyi fegyvereket használt saját országa kurd lakosai ellen. Amikor idejöttem 1993-ban, sok magyar kérdezte, az amerikaiak miért nem csinálnak semmit Szerbiában… Mindezzel együtt az is tény, hogy ha van nagy üzlet a világon, akkor az a hadiipar” – csatolt vissza az Amerika felelősségét firtató megjegyzésre Aaron Stevens.

Terror másként

A terror korábban egy fennálló rendszer ellen vagy annak nevében folyt, a posztmodernben viszont a célja nem a civil lakosság elpusztítása, hanem a megfélemlítése és rettegésben tartása – vette át a szót ismét a tábori lelkész. „A nyugati ember bármennyire szeretne is befogadó lenni, menekültfóbiája van. Ez a cél vezette a terroristákat, akik megkeseredett, sok esetben mentális betegséggel küszködő emberek.”

A százados szólt arról, hogy a készültség sok ezer magyar családot terhelt lelkileg az elmúlt két évben, a határnál szolgálatot teljesítőket és hozzátartozóikat. „Az igazságos háború az, amelyben két szuverén jogállam megmérkőzik. A mai, aszimmetrikus hadviselésben nincs két szuverén jogrend, a posztmodernben tehát gazdasági és környezetvédelmi szinten, valamint embermilliók szállításával is lehet háborút vívni.”

Kanizsai-Nagy Dóra arra hívta fel a figyelmet, hogy az iszlamista csoportoknak még mindig leginkább a helyi muszlim közösségek az áldozatai. „Előlük menekülnek, itt pedig elutasítással, félelemmel, távolságtartással találkoznak. Érthető, hogy nehezen illeszkednek be ezek az emberek. Rajtunk is múlik, mi történik velük, hogy radikalizálódnak-e, ahogy azok az európaiak, akik innen mennek oda harcolni” – hangsúlyozta a menekültekkel foglalkozó szakember.

Miért ide jönnek?

Arra a felvetésre, hogy az üldözött muszlimok miért nem egy másik – jóléti – iszlám államba menekülnek, Kanizsai-Nagy Dóra elmondta: elsősorban szomszédos országokat választanak. „A belső menekültekről kevesebb szó esik, pedig először a legtöbben saját országukon belül keresnek biztonságos helyet, azután lépik csak át a határt. A szomáliaiak Kenyáig mentek, és évtizedek után is ott élnek még mindig. Az afgánok elsősorban Pakisztánba, Iránba menekülnek, próbálnak túlélni, iskolába járatni a gyermekeiket, üzletet alapítani, mert a hasonló kultúrában könnyebb az újrakezdés. A szírek Jordániába, aztán Törökországba menekültek. 2015-ben azért indultak el ilyen nagy számban Európa felé, mert az ENSZ-tagországok nem fizették be a tagdíjat, amiből lehetett volna segíteni helyben akkor, amikor elkélt volna a segítség. Most pedig azzal vágunk vissza nekik, hogy a helyszínen kellene segíteni őket, de ezek az emberek már nincsenek is ott. Mindeközben azt is eljátsszuk, hogy mi, nyugatiak mentjük meg őket. Nem vagy-vagy típusú problémákról kellene beszélni, hanem minden típusú nehézségre választ kellene találni, és felelősséget vállalni a szavainkért.”

Sajtos Szilárd szerint hangsúlyozta: kidolgozott, evangéliumi válaszokra lenne szükség, mert az utóbbi két évben nem csak háborús menekültek érték el Magyarország déli határait. „Másfél éve olyan országokból is érkeznek emberek, amelyekben évtizedek óta nem volt háború. Felbolydult a világ, megindult nyugatra, ezért felelőssége a keresztyén embernek, hogy tudja, mit beszél. Nem azt mondom, hogy kezdjük el osztályozni az embereket, de alkossunk legalább fogalmakat arról, kik azok, akik ide jönnek. Azt a borzalmat nem lehet leírni, amit a háború vagy a menekülttábori lét okoz. Beszéljünk az igazságról! De ez azt is jelenti, hogy nem általánosíthatunk. Vannak olyan menekültek, akik azért jöttek el a szülőföldjükről, mert kimerültek évszázadok óta művelt földjeik. Ebben is van globális felelősségünk, ahogy a klímaváltozásban is, hiszen ma már ennek is vannak áldozatai.”

Többen lesznek, mint mi?

Sokan attól tartanak, hogy mivel az Európában letelepedő muszlimok általában több gyermeket vállalnak, mint az itteniek, idővel létszámbeli fölénybe kerülnének. Kanizsai-Nagy Dóra arról beszélt, hogy sok fiatal küzd a tradíciókkal – így a sok gyermek vállalásának hagyományával is. Ő maga munkája során találkozott olyan osztályelső afgán lányokkal, akik harcolnak a családi szokások ellen, alkut kötnek, késleltetik a házasságot, mert tanulni, dolgozni szeretnének. „A fiatalok mindenhol változást hoznak. Az pedig, hogy itt vannak közöttünk, az ő szemléletüket is formálja. Sokfélék és egyediek vagyunk, de hogy a szigorú muzulmán közegben nevelkedett emberek változnak-e, attól is függ, milyen kölcsönhatásban vagyunk velük.”

Aaron Stevens arra hívta fel a figyelmet, hogy a kérdésfelvetésből az a félelem hallik ki, hogy a keresztyének attól tartanak, előbb-utóbb kisebbségben lesznek. Szerinte azonban a kisebbségi érzés nem a menekülthelyzettől függ. „Krisztust követni ebben a világban mindig kisebbségérzéssel fog járni. Arról sem vagyok meggyőződve, hogy a kontinensük vagy az országunk annyira keresztyén, mint amennyire annak mondja magát. Aki pénteki muzulmán, az is komolyabban veszi a hitét, mint a karácsonyi és a húsvéti keresztyén. Nem látom, hogy a muszlimok jelentenék a legnagyobb veszélyt a hitünkre nézve. Ami pedig Krisztus követőit illeti: előfordult már, hogy kisebbségben voltak adott társadalmakon belül, mégis itt vagyunk.”

Magyarország elviseli a beszivárgást, hiszen 30-40 000 muzulmán él itt, törökök, arabok, perzsák, egyiptomi koptok, de ha nagy tömegben érkeznek muzulmánok, akkor óhatatlanul párhuzamos társadalmak alakulnak ki Európában – erről Németh Pál beszélt. „A németek már a törököket sem tudták integrálni, pedig az iszlám eléggé engedékeny, alkalmazkodó, de nem végtelenül az. Az iszlámot csak közösségben lehet megélni, mert az iszlám társadalmi és államvezetési rend is, politikum.”

„Ha nagy számban települnek be muszlimok nem iszlám országokba, számukra az identitás megőrzésének a feltétele is az összetartás” – ezt már Sajtos Szilárd fűzte hozzá. „A magyarok 896-ban érkeztek a Kárpát-medencébe. Európa választás elé állította őket: vagy integrálódtok, vagy kiűzünk benneteket. Addig ugyanis amit lehetett, elloptuk, és akit lehetett, megöltük. 1001-ben viszont királyt koronáztunk európai szokás szerint. Száz év alatt jutottunk el idáig. Amikor belekötünk a nikábba, a hidzsábba, eszembe jut, hogy a nagyanyám fejkendő nélkül nem ment volna az Isten házába, a dédnagyapám is a legszebb ruháját öltötte fel vasárnap. Meg kell tanulnunk egymás mellett élni, és ez nem lesz felhőtlen. Krisztusi reflexiókra van szükség, hogy érezzem a súlyát annak, amiről gondolkodom, és személyesen tudjak megnyilvánulni ebben a helyzetben.”

Hogyan beszéljünk erről?

A beszélgetés során kiderült: a téma rendkívül összetett, és a különböző nézőpontok újabb kérdésekre világítanak rá. A résztvevők lehetőséget kaptak arra, hogy kiemeljék, szerintük mi szükséges ahhoz, hogy a párbeszéd a lehető legmegfelelőbb mederben zajlódjék. Aaron Stevens szerint a jogi fogalmakkal tisztában kell lennünk: a többi közt meg kell különböztetnünk a menedékkérőt és az elismert menekültet. Kanizsai-Nagy Dóra arra biztatott, hogy ismerjük meg a hazánkba érkezőket, kérdezzük őket az életükről, és meséljünk mi is magunkról. Németh Pál szerint látnunk kell, hogy a magánembernek és az államhatalomnak másként kell viszonyulnia ugyanahhoz a kérdéshez, hiszen más-más a feladat- és hatáskörük. „A keresztyén ember segítsen, ahogy tud, de azért az államhatárt jó őrizni” – fogalmazott.

Sajtos Szilárd azt mondta, a változás velünk kezdődik el. „Afganisztánban megtanultam üdvözölni az afgán embereket, megtanultam, hogyan kell tisztelettel viseltetni egy pastuval, egy harival vagy egy hazarával szemben. Aki hozzánk jön, szintén tanulja meg, hogyan kell velünk tisztelettel viselkedni, és legyünk tisztelettel mi is feléjük. Ez túlmutat a politikai kérdéseken. Egyháztagokként nagy felelősségünk, hogy jó válaszaink szülessenek. Akár kérhetjük is az egyházat, hogy szülje meg ezeket a válaszokat, mert a langyosat kiköpi az Isten.” A kihívásokat az éli túl, aki képes a változásra – fűzte hozzá. „Józsefet eladták a saját testvérei. Nagy mélység következett, gazdasági válság, a családja migránsként lépett Egyiptom földjére, majd azt mondja: ők ugyan gonoszat terveztek ellene, de Isten jóra fordította azt. Ez a reménységünk nekünk is: akármi történik, megkapaszkodunk a feltámadott Krisztusban.” A tábori lelkész arra is felhívást tett, hogy imádkozzunk a békességért. „Nincsenek igazságos háborúk, a valóságban csak vesztesek és áldozatok vannak. A békétlenség pedig itt van a határainkon.”

Külföldi szemmel

A közönség soraiban helyet foglaltak Magyarországon élő külföldiek is. Hozzászólásában egy fiatal szíriai férfi azt mondta: hasonló problémákkal küzdöttek az elmúlt két évtizedben Szíriában, mint amilyenekkel Európa találta szemben magát az utóbbi időben. „A polgárháború miatt több mint egymillió aleppói menekültnek próbáltunk helyet készíteni abban a városban, ahonnan én származom. A lakosság száma velük a duplájára nőtt. 2013-ban sok iraki is elhagyta az otthonát a háború miatt. Jól kezeltük a helyzetet, mert a menekültek közel álltak a kultúránkhoz. De az emberek féltek, a lakbérárak megnövekedtek, és a helyi lakosok közül sokan elvesztették a munkájukat. Egy idő után az állam olyan törvényeket hozott, amelyekkel segített, hogy a társadalom el tudja fogadni ezt a helyzetet, és a menekültek is olyan életszínvonalon élhettek, mint a helyiek. Többtényezős kérdés ez. Ami fontos, hogy a kormány és a média alapvetően elfogadó legyen, és együttműködjön annak érdekében, hogy ne az utálat, hanem az elfogadás érvényesüljön.”

Egy fiatal amerikai nő szintén az elfogadás erejéről beszélt. „1956 után kétszázezer magyar ember jött Amerikába. Édesapám Ohióban nőtt fel egy magyar közösségben. Jó volt látni azt a virágzó kultúrát, és megélni, hogy magyarok és amerikaiak együttműködtek. Most én élek itt, már két éve, és tapasztalom a nyitottságot a magyarokban. Persze, nekem könnyebb a helyzetem a bőrszínem miatt. De a magyarok alapvetően meg akarják ismerni és el akarják fogadni a másikat, bárki legyen is az – ha ő is együttműködő. Ennek bárhol a világon lehetnek akadályai, a kulcs, hogy mindkét oldalról akarni kell.”

Egy felszólaló református lelkész azt mondta: személyes felelősségünket nem odázhatjuk el azzal, hogy az állam felelőssége mögé bújunk. Hangsúlyozta az igazságos, méltányos és emberséges kommunikáció fontosságát. Szerinte például a hamis útlevelek alapján sokan téves következtetést vontak le a menekülőkről, pedig az nem új keletű dolog egy nemzetközi krízishelyzetben. Mint mondta, ismer egy keresztyént, aki lelkifurdalása miatt, hogy hamis útlevéllel lépte át a magyar határt, önként visszatért feldúlt hazájába. „Integrációról nem lehet úgy beszélni, hogy mások magunkhoz idomítását értjük rajta, majd felsőbbrendű emberekként hangoztatjuk, hogy mi mentjük meg őket. A mi felelősségünk, hogy ne növeljük a gonoszságot” – zárta gondolatait.

Jakus Ágnes

Forrás: parokia.hu 

Fotó: Vargosz