Az idei év a közösségi médián átfutó, milyen is voltál tíz évvel ezelőtt kihívással kezdődött. A „ten year challenge” névre keresztelt akcióban sokan tettek ki önmagukról, eseményekről vagy helyszínekről egy tízéves és egy mai képet. A változás a legtöbb esetben szembetűnő, de volt egy sokkal fontosabb tanulsága is a fotóknak: belegondolhattunk, mennyi minden történt a két pillanatkép között.
Van egy kedves bája, hogy pont a Magyar Református Egyház újraegyesülésének tizedik évfordulóján találkozhattunk ezzel a játékkal – de valójában ezzel a jeles pillanattal tíz évvel ezelőtt nem sokat törődtem. Hallottam a debreceni eseményekről és büszke voltam az egységre, de akkor leginkább az érettségivel voltam elfoglalva, és azzal, hova tovább.
Azonban azon a nyáron, 2009-ben voltam először Csillagponton, amire akkor Fadd-Domboriba utazhattunk. Nem sokat tudtam arról, milyen egy fesztivál, a való életről meg még kevesebbet, de a mai napig emlékszem, mennyire meleg volt, mennyi szúnyoggal küzdöttünk és milyen nyugodt volt a Duna-holtág. A legjobban mégis arra emlékszem, hogy féltem az egyetemi ponthatárok csütörtök esti kihirdetéstől és attól, mi történik majd, ha nem úgy lesz, ahogy terveztem. Ez a gondolat minden programra elkísért, ezért is érintett igazán mélyen az akkori téma, ami épp a bátorság volt – pontosabban az, honnan is vesszük a bátorságot. Így ismertem meg szépen lassan annak mélységét, szélességét és magasságát.
Máshogy szóltak az előadások, mint egy vasárnapi igehirdetés vagy áhítat, amit korábban hallottam. Felismertem, mennyi bibliai alak és példa van előttem, akik bátorságából érdemes erőt meríteni. Erre pedig nagy szükségem volt, amikor végül kiderült, hogy nem az első helyen megjelölt felsőoktatási intézménybe vettek fel. Ma már humorosnak tűnik, és szívesen szólnék az akkori önmagamnak, hogy ennél csak nagyobb kihívásokkal kell majd szembenéznünk, de azon az estén annyira elveszettnek éreztem magam, mint soha azelőtt. Ültünk a barátaimmal a nádas szélén, ők próbáltak felvidítani, én pedig azt kívántam, bár egyedül hagynának – de nem tették. Annyira sírtam, hogy a csillagokat is alig láttam és csak távolról hallottam, hogy hozzám beszélnek. Aztán hirtelen nagyon sok minden történt egyszerre és azon kaptam magam, hogy nagy nevetés közepette bedobtak a vízbe.
De nem csak én repültem, ugrottak velem ők is, hogy aztán a már a nevetéstől csorduljanak ki a könnyeink és azokat is lemossa a Duna. Egy kicsit tényleg könnyebb lett minden. A vízből néztük tovább a csillagokat és az előző esti koncert élményétől hajtva megfogadtuk, hogy egyszer majd látni fogjuk fent az égen a Dél keresztjét is. És bár ezt még nem húztam le a bakancslistámról, azóta sikerült annyi minden más, amiről nem is álmodtam volna, hogy jó cél ez a következő tíz évre is.
Nem egyetlen este alatt múlt el a csalódottságom, de visszanézve már látom, pont úgy történt minden, ahogy annak lennie kellett. Megtanultam, hogy azért, mert én igazán akarok valamit, még nem az lesz nekem a legjobb. És megtanultam, hogy a bátorság valahol a félelem és a túlzott magabiztosság között van – ott, ahol a hit is képes még mélyebbé válni és tovább segíteni az úton.
Az alatt az öt nap alatt nyílt ki előttem a világ és vált valósággá az egység, akkor is, ha ezt még nem tudtam. Ezért tízéves akció ide vagy oda, az idei Csillagpontra készülve már nem is akkora kihívás megfogalmazni, mi vesz körbe a hétköznapjaimban, hiszen: barátok – akik nagy részét pont az elmúlt Csillagpontoknak köszönhetem. Az eltelt évek megtanítottak rá, hogy nagyon szeressem őket, mert bár kapcsolatunkat nem pecsételi meg eskü vagy fogadalom, szépen lassan mégis családdá formálódunk. Hálás vagyok értük, mert amikor ismét nem látom a fényeket az éjszakai égen, emlékeztetnek rá, milyen a mennyei szeretet. És hálás vagyok, mert nélkülük nem lennék az, aki ma vagyok – ahogy a Csillagpont nélkül sem.
Farkas Zsuzsanna, fotó: Szarvas László, archívum/2009