Érkeznek a vonatok, a buszok, az autók, épülnek a sátrak. A magyar sok-sok dialektusa kavarodik a levegőben: tiszántúli, tiszáninneni, felvidéki, erdélyi. Hallani angolt, de összetéveszthetetlen német és francia szavak is megütik a fülemet. Telnek a napok, előbb-utóbb szinte mindenkivel szóbaállunk, függetlenül attól, a világ melyik szegletéből érkeztünk. Közösség vagyunk. Péntek délután a külföldi csillagpontozókkal indulunk városnézésre Debrecenben.
„Where are you from?” – kérdezgetem a mellettem állókat. Kinézetre legfeljebb megtippelni lehet, hogy ki honnan érkezett. „Kanadából jöttem, de tizennégy évig éltünk Tolna megyében” – mondja tört magyarsággal az egyik húsz év körüli fiú. Vannak a csoportban Amerikából, Tajvanból, Litvániából érkezettek is.
Elindulunk: színes kis csapatot alkotunk, néhányan leszakadoznak, fotóznak, küldik az elektronikus képeslapokat haza. Siklik a villamos, a Kálvin tér következik, valaki angolul kiáltja, hogy itt szállunk le.
A Református Kollégium épületének kapujában Bölcskei Gusztáv rektor fogad minket, elindulunk a Díszterembe. A lépcsőfordulóban sokan megállnak egy közös fotóra a Petőfi-szoborral, felérve csodálkoznak, hogy milyen nagy és gyönyörű a terem. A rektor úrtól hallunk Bocskairól, a szabadságharcosról, Hatvani Istvánról, a magyar Faustról, és megtudhatjuk, hogy az intézményben óvodás kortól egészen az egyetemig járhatnak a Református Kollégium oltalmára vágyók. Barangolunk az épületben. Oratórium, Nagykönyvtár. Készülnek a közös képek, az épületfotók. Valamit mindenki hazavinne, legalább virtuálisan.
A Kollégium után séta a Nagytemplomig. „Ez csodálatos” – hangzik angolul többfelől is. Oláh István, a templom lelkipásztora rövid angol nyelvű idegenvezetésében történelmi tényeket, részleteket, érdekességeket sorol, a Nagytemplom építéstörténetétől a több mint négyezer orgonasípig. Arra kérjük a vendégeinket, egy-egy cetlire írják le azt, amit innen üzennének az otthon maradottaknak: az érzésekről, az élményekről, a Csillagpontról. Angol, német, litván nyelvű, kínai és arab írásjelekkel ékes, apró üzenetek születnek a templom padjain körmölve. „Azt mondták, elküldhetem ezt képeslapként.” „Szeretek olyan barátságokat építeni, amelyek áthidalnak politikai, nyelvi és kulturális határokat is.” „Fáradt vagyok, de boldog.” Csendes mosolyok.
Hat emeletnyi lépcső után gyönyörű kilátás fogad Debrecen városára. Újabb fotók a városról, egymásról, induló barátságok első képi emlékei.
Leérve mindenkivel készül portré az általa írt üzenettel, azután csoportképre gyűlünk össze. Fagylaltkóstolás, ajándékvásárlás, nézelődés, ücsörgés a hatalmas DEBRECEN feliratban. „Azt hiszem, az Úr kiválasztott kedvencének, és elküldött ide” – olvassuk az egyik üzeneten. Ahogy elnézzük a csapatot, nem tudunk nem egyetérteni. „A reformáció nem ért véget: éppen csak elkezdődött.”
Szöveg: Bodnár Lili Anna
Fotó: Körösvölgyi Zoltán