Kocsis Fülöp atyát 2015-ben nevezték ki a Hajdúdorogi Főegyházmegye püspökének. Azelőtt szerzetesként élt, először nem is akarta elfogadni a felkínált kinevezést. A szerzetesi életformát az atya ugyanis úgy mutatja be, mint azt az életet, melyben mindent a fő parancsnak, Isten imádatának rendelünk alá. Ezért is választanak olyan tevékenységeket a szerzetesek, melyeknek gyakorlása közben el tudnak mélyülni, Istenre tudnak figyelni. 

Voltaképpen mindannyian ilyen életet szeretnénk élni. Míg ezen gondolkodom, az atya folytatja történetét: imádságban kereste Isten vezetését, ez segített neki, hogy – ahogy fogalmaz – alkalmatlansága ellenére elvállalja a megbízást.

„Ez a jelmondatom is: gyengeségemben van az erőm.”

A görögkatolikus identitást bemutatva egyháza kialakulásának gyökeréig megy vissza. A különböző kultúrák és nyelvek hatására világszerte különbözőképpen fejlődött a keresztyénség is. Ellentétek alakultak ki, ítélkezés egymás felett, végül feldarabolódott a kezdetben egységes egyház. A honfoglaló magyarok már a bizánci egyházzal találkoztak, István király pedig a római egyház segítségét kérte a magyar állam megalapításához. „Sokáig egymás mellett éltek a római és bizánci keresztények hazánkban, azt szoktam mondani, hogy a Kárpát-medencében nem vették észre, hogy egyházszakadás volt.” Míg a görögkatolikus egyház szervezetileg a római egyházhoz tartozik, a rítusa azonban megtartotta a keleti egyház hagyományait is. Így egyfajta hídként él, és ahogy az egyházfő hangsúlyozza, a hídnál fontos, hogy mindkét oldalon legyen pillére, hogy szilárdan állhasson.

Évszázadokkal később, a reformáció idején a reformátoroknak sem a szakadás volt a céljuk. Szakadás akkor jön létre, amikor a másikat ellenségnek nézzük.  Fülöp atya elmondta, hogy az ökumené fontos számára:

„akkor vagyok hiteles, ha a református, akivel beszélgetek, a saját hitében erősödik meg.”

Szerinte az az ideális, ha saját hitünkben erősek vagyunk és ki tudjuk azt fejezni, de emellett értékeljük a másikét is és nem ítéljük el azt. „Akkor van baj, mikor a sajátunkban nem vagyunk elég biztosak, vagy ha nem ismerjük eléggé a másik meggyőződését.” Építő együttműködés alakulhat ki, jó példa erre Debrecen városa, ahol a különböző lelkészek, papok havonta találkoznak egymással, olykor polemizálnak, de építik egymást ezekkel az alkalmakkal.

Sosem értettem a görögkatolikus liturgia kötöttségét. Sosem tudtam felfogni, miért jó bárkinek is, hogy évszázadokon át ugyanazt a kötött rendet éli át újra és újra. Gőgös, nagyképű, önmagunk körül forgó keresztyénségünk és identitásunk el sem tudja képzelni, hogy van, ami nem miattunk történik. Az atya elmondása szerint azonban a görögkatolikus liturgia ilyen. „Nem azért járunk templomba, hogy nekünk jó legyen, hanem mert szeretjük az Istent.” A liturgia szó szerint közmunkát jelent. A kifejezés a Zsidókhoz írt levélben fordul elő görögül, az angyalok istendicsőítésével kapcsolatban. Ebbe kíván bekapcsolódni a görögkatolikus liturgia is. És valóban, ez így értelmet nyer. Bár érzem, hogy én nem lennék képes elmélyülni ebben a gyakorlatban, mégis van benne valami megrendítő: háttérbe szorítani magamat, az én gondolataimat és így figyelni Istenre, alázattal tudva, hogy ez nálam nagyobb, amihez én nem tudok hozzátenni, csak csatlakozni tudok hozzá – így helyezni az imádatot a központba.

„Emellett fontos, hogy ne legyünk őskövületek” – mondja a Fülöp atya. „A mai világban kell hitelesnek lennünk.” Megtudjuk, hogy fontosnak tartja a missziót, de inkább a belső misszióra fektet hangsúlyt, hiszen fontos, hogy azok, akik részt vesznek a liturgián, tudják, mi történik, értsék meg, boruljanak le Isten előtt és imádják Őt.

„Amit megélünk, az legyen tüzes. Ennek pedig van missziós hatása azok felé is, akik kívülről érkeznek hozzánk.” 

A közönség is lehetőséget kap kérdezni. Szó esik a házasságról a görög katolikus papok esetében, a szentek és a képi ábrázolások tiszteletéről – amiket szintén új megvilágításba helyez számomra. A protestáns és katolikus „egyenrangúságra” vonatkozó kérdésre a püspök olyan választ ad, amelyből mindannyian tanulhatunk: „Az egyenrangúság nem jó megközelítés, szerintem. Mindig van mit tanulnunk egymástól, mindnyájunknak szabad utunk van a mennybe.”

Egy új perspektívát hallhattunk és igazán tanultunk. Fülöp atya hiteles, hiszen megerősített saját identitásomban, mégis találkoztam az övével, láthattam azt a végtelen vágyat és örömet, amellyel az életében Isten dicsőítése a fő cél.

Feke Eszter
Fotó: Asszonyi Eszter