Kevés szebb dolog van számomra a budapesti tavasznál, ezért minden eddigiél hálásabb vagyok, hogy idén is rácsodálkozhattam. Azonban hiába borult márciusi szokás szerint virágba a Gellért-hegy, ez a hétfő más volt, mint bármelyik korábbi: többek között azért találkoztunk a kollégákkal, hogy még egy lapszámot nyomdába küldjünk, megbeszéljük a feladatokat és aztán átálljunk az otthoni munkarendre. Kicsit olyanra sikerült, mint amikor egy Csillagpont után búcsúzkodunk, nem tudva, mikor látjuk egymást legközelebb – sokan érezhetnek így szerte az országban.

A hét kezdetére a tömegközlekedési rend megváltozott, így elővigyázatosságból inkább a rollert választottam, hogy aztán a rakparton bátorítóan mosolyogjunk egymásra a különböző kerekeken guruló sorstársaimmal. Miközben arra gondoltam, így is épülhet közösség, lassan észrevettem, mennyire üres lett a város: az utcákon, a járműveken és a csomópontokon is alig közlekednek.

És ez rendben is van így, most valóban az a cél, hogy minél kevesebbet érintkezzünk egymással, minél lassabban terjedjen a vírus és minél több esélyt adjunk az egészségügyi dolgozóknak a járvány féken tartására.

Azóta kiderült, hogy az ország határait lezárják a személyforgalom előtt, éjféltől már tömegrendezvényeket sem lehet tartani – a mi felelősségünk is, milyen gyorsasággal történnek az események. Barátok hívnak, hogy minden rendben van-e, külföldi ismerősök mesélik, hogy náluk mi a helyzet: már nyilvánvaló, hogy valami új, eddig ismeretlen dolog történik a világban. Jelen pillanatban még nem tudjuk, meddig tart a rendkívüli állapot és milyen szigorítások következnek, de az biztos, hogy hosszabb vagy rövidebb időszak után egy új világra ébredünk. Már nem kérdés, hogy komoly gazdasági hatásokkal kell szembenéznünk, de az sem, hogy a pár hét alatt darabokra hullt valóságunkat hosszú hónapok, talán évek alatt építhetjük újjá. Ehhez azonban szilárd alapokra lesz szükség.

Ez a tavasz nem a rügyező fák alatti sétákról, a nagy tervekről és az éjszakába nyúló baráti beszélgetésekről fog szólni, hanem a csendről. Arról, hogy a szabadságba született generáció megtanulja, mit is jelent a szabadság: valójában nem a határtalanság és az azonnaliság lehetőségét, hanem azt, hogy otthon, a négy fal között is szabadok vagyunk. Minket nem háború vagy forradalom zár be, egyedül az, hogy így tehetünk egymásért, ez pedig csodálatos lehetőség. Ebben az önkéntes böjti bezártságban lelassíthatunk és a lényegre figyelhetünk – annak bizonyosságában, hogy Atyánk tudta nélkül valóban egyetlen hajszál sem fog leesni a fejünkről. Ő látja, mi vesz körül bennünket és vigyáz ránk.

Bár közösségben egy ideig nem találkozunk, a virtuális térben együtt maradhatunk és megoszthatjuk gondolatainkat. Úgy érzem, most jött el a személyes hitvallások ideje, amelyekkel bátoríthatjuk egymást. Az elmúlt években néhányszor megkérdezték, miért hiszek Istenben, én pedig nem tudtam rá megfogható választ adni – ahogy nem tudok most sem. Hiszek, mert nem tudok nem hinni. Hiszek, mert az az egyetlen reménységem, hogy Jézus Krisztus valóban velünk van e világ végezetéig. De most, a valaha volt legfurcsább tavaszomon már nem is a „miért” a fontos, hanem az, hogy az egyre ismeretlenebb pillanatokban a hitem marad az egyetlen biztos pont, az a keret, ami egyben tart. „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz” – emlékeztet a Zsidókhoz írt levél is arra az állandóságra, amit nem befolyásolnak történelmi korok, világjárványok és veszélyhelyzetek. Emlékeztet rá, hogy ismerős és ismeretlen határán mindig van kinek megfognom a kezét. Ezért hiába a soha sem tapasztalt változás, mégsem félek – sem a holnaptól, sem a következő napoktól. Van bennem egy kis bizonytalanság és a rengeteg kérdés a jövőről, de félelem nincs. Helyette átjár a hála mindenért, amim van és ami még vár rám.

Egyszer, talán egy nyári táborban, valaki azt mondta: vagy minden csoda vagy semmi sem az. A magam részéről azt hiszem, minden csoda. Az is, hogy minden évben eljön a tavasz, és az is, hogy még áll a világunk. Csoda, hogy szerethetek, és csoda, hogy van kiket – értük is kell most otthon maradnom, hogy aztán együtt építhessük a jövőt.

Farkas Zsuzsanna

Ha úgy érzed, neked is van olyan bátorító gondolatod vagy történeted, amit szívesen megosztanál másokkal, kérlek, írd meg nekünk a farkas.zsuzsanna@reformatus.hu e-mail címre! A szöveg szerkesztett változatát közzétesszük oldalunkon. Biztassuk egymást ebben a váratlan helyzetben!