Európából Okinavára. Okinaváról Hawaiira. Hawaiiról Tahitira. Tahitiról Új Zélandra, majd vissza Európába. Saját lakásból egy másik családdal megosztott házba. A másik családdal közös házból kocsiba. A kocsiból egy vitorlásra. Végh Teodóra és Lőrinczi Hunor földrészeken, országokon és kultúrákon átívelő utazásával egy előadás keretein belül ismerkedhettünk meg.
Teodóra és Hunor története 2006-ban vette kezdetét, mikor a lány még egyetemistaként, a férfi pedig lelkészként Japánba indult – majd egy évtizeden keresztül meg sem álltak. Nem ismerem személyesen a történet szereplőit. Nem tudom, mit érezhettek, amikor elindultak. Talán féltek? Vagy inkább izgultak? Nem tudhatom. Viszont azt el tudom képzelni, én mit éreznék: valószínűleg halálra lennék rémülve.
És most vonatkoztassunk el egy kicsit az egyenes értelemben vett „nagy utazástól”. Hiszem tudjuk, hogy a földi életünk is egy út. Egy Isten felé vezető zarándokút. Ezen is pont olyan nehéz az elindulás, mint ahogy nehéz lehetett öt év után feladni a biztosat – Japánt – a bizonytalanért, de ahogy az előadók is elmondták, tudták, hogy akkor kell menniük, mert később, ha családot alapítanak vagy karriert építenek, akkor nem lesz több lehetőségük.
Igazából az előadás alatt annyiszor mosolyt csaltak az arcomra egyszerű, és érthető előadásmódjukkal. Bár, be kell vallanom, hogy nagyon szeretem azokat a történeteket, amikben a főszereplő elindul a szoros vagy átvitt értelemben vett úton, a saját útján, amiről nyilvánvaló, hogy az övé. Ezt éreztem itt is. Emellett felejthetetlen az is, hogy az ilyen emberek mennyire erősen tudnak bizonyságot tenni Isten gondviseléséről.
Bennem megfogalmazódott néhány tanulság, amiket megosztanék veletek. Először is, ha Isten vezet valahova, akkor Ő egyengetni fogja az ösvényeidet. Az előadók mesélték, hogy az indulásuk előtti estén azt az ígéretet kapták, hogy Isten vigyázni fog rájuk – és valóban így történt.
Másodszor: legyen bátorságod megragadni az Istentől kapott lehetőségeket, mert lehet, hogy nem adódik több ilyen lehetőség.
Harmadszor: ha Istennel indulsz el az úton, olyan kalandokban lehet részed, amikben egyébként biztosan nem. Ezzel kapcsolatban rengeteg dolgot lehetne említeni abból, amit meséltek: a világutazással töltött évek alatt részt vettek egy tahiti táncversenyen egy tahiti csoporttal, három hónapot vitorláztak vagy éppen két és fél hónapot töltöttek Hawaiion egy japán származású családnál.
És végül: Isten téged is számításba vesz, amikor elindít egy ilyen úton. Teodóra mesélte, régi vágy volt az, hogy eljusson Tahitira, és végül tényleg eljutott – sőt, még a tahiti táncversenyen is részt vehetett, amire szintén nagyon vágyott. Gondolom, most már érted, hogy Isten nem véletlenül adta neked azokat a dolgokat vágyként a szívedbe, amik ott vannak. Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal távozhattak azok, akik részt vettek a szerda délutáni előadáson.
Gönczy Anna, fotó: