„Már nem kell bekötni a cipőfűzőjét” – A „mamahotel” jelenségről, és ami mögötte van

„Már nem kell bekötni a cipőfűzőjét” – A „mamahotel” jelenségről, és ami mögötte van

Az életkezdés komoly nehézség lehet egy fiatalnak. Válságról beszélünk, amit az idősebb korosztály nehezen ért meg, nem tudja hova tenni, ha egy felnőtt nem találja a helyét. Nem könnyű kitalálni, hogy mikor és hogyan lépjünk ki az életbe, mikor vagyunk már készek leválni, mikor van itt ennek az ideje. Nincsen kőbe vésett szabály, azonban tény, hogy a világ megváltozott, így egy mai fiatalnak más nehézségekkel kell megküzdenie, más hatások érik, amiből következik, hogy eltérő pszichés reakciót is adhat, mint az idősebbek. Makai Gábor klinikai szakpszichológussal, pszichoterapeutával, a Csillagpont egyik előadójával beszélgettem erről.

Az előadásának címe az volt, hogy Mamahotel. Manapság sokat hallunk erről a jelenségről, de hogyan is lehet definiálni ezt, mit jelent pontosan a „mamahotel”?

Ezt a fogalmat nem én találtam ki, de nagyon tetszik ez a megfogalmazás, sok mindent elárul. Sokszor azt gondoljuk, hogy a szülő csak jót tud adni, a szülői otthon az csak pozitív értelemben vett menedék lehet. Az előadásomban arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy ez a menedék nem csak biztonságot adhat, hanem tud fojtogató is lenni. Ez azt jelenti, hogy – a szülő nagyon sok esetben bár nem tudatosan a saját gyerekét, aki már nem is gyerek, hanem felnőtt – megpróbálja beleragasztani a saját otthonába, amely egy hotelként kezd el működni számára. Mindent megpróbál megtenni a szülő azért, hogy a gyerek szükségleteit kielégítse. A gyerek, aki azonosul ezzel a gyermeki szereppel, és nem képes kilépni ebből az infantilis szerepből, egybeolvad a szülővel. Ennek az egybeolvadásnak a következménye, hogy hosszú időn keresztül, akár 30 éves koráig is benne tud maradni valaki ebben a helyzetben. A szülő pedig nem veszi észre, hogy árt a viselkedésével, hozzáállásával. Két szorongó ember van az „otthonban”, ahol látszólag minden szép és jó, szeretjük egymást, miközben a gyerek – aki persze már felnőtt – önmagát kicsinek, kevésnek, értéktelennek gondolja, és nem mer kilépni a külvilágba, nem meri elhagyni a biztonságot adó közeget, hiszen számára az egyetlen biztonságot adó közeg a hotelként funkcionáló otthon. Sok esetben nem jut el odáig a fiatal felnőtt, hogy ebből ki kellene lépni. Ha ezt megéri, az már fél siker. Ha tudatosul benne, hogy ez már nem csak ad, hanem elvesz, akkor van lehetőség arra, hogy valahogy ebből a betegségből kigyógyuljon. Abban az esetben szoktuk a fiatalok betegségének mondani, hogyha már szorongás alakul ki az érintett mindennapjaiban, társas kapcsolataiban, izolálódik, vagyis szorongásos tüneteket mutat. Egyébként nem vagyunk ilyen szigorúak, hiszen minden fiatal felnőtt meg tud torpanni, és félnek az új helyzettől, ez nem számít betegségnek, sőt. A félelem egy adaptív, jó dolog is lehet, nem csak destruktív, hiszen tudunk belőle épülni is. Akkor, ha valaki ezen a válságon, krízisen keresztül jut, és a serdülőkorán is gördülékenyen túl tudott lépni, akkor nem alakul ki szorongás. Ha ez viszont kialakul, akkor érdemes közbe avatkozni.

A szülők hogyan tudják támogatni a gyermeküket, ha úgy érzik, hogy már elérkezett ahhoz az időszakhoz, amikor ideje lenne, hogy elhagyja a szülői fészket, de valamiért ezt nem meri lépni, vagy elkezd szorongani?

Nagyon sokszor a szülő nem veszi észre, hogy ő maga nem tudja elengedni a gyerekét, és ő maga képtelen elszakadni a saját gyerekétől. Ebben az értelemben nem elősegíti a gyerek szeparációját, kilépését a nagyvilágba, hanem hátráltatja. Sokszor azt érdemes megnézni és megérteni, hogy a szülő hogyan viszonyul az ő gyermekének a függetlenedéséhez. Ennek valószínűleg van előtörténete is, hiszen az a szülő, aki a gyerekének a serdülőkorát is nehezen élte meg, vagy akár az óvodai beszoktatást, az nagy valószínűséggel nem tudatosan, nem bántó szándékkal, de magához láncolja a gyerekét. A legtöbbször azt mondaná nekem egy ilyen szülő, hogy ez nem igaz, ő egyszerűen csak segíteni akar neki. Ezt el is hiszem, hogy segíteni szeretne, azonban eközben nem veszi észre, hogy így nem erősíti a gyerekben azt, hogy képes bizonyos dolgokra és életre való. Azt sugallja, hogy „majd én bekötöm a cipőfűződet, mert én azért vagyok, hogy segítsek neked”. A gyerekkorban van az a kor, amiután a szülőnek már nem kell bekötni a csemetéjének a cipőjét, hanem csak jelen kell lenni. A szülő feladata később is az, hogy átsegítse a gyerekét ezen a krízisen, válságon, nem kell már bekötnie többet a cipőfűzőjét. Megélheti nyugodtan azt a fiatal felnőtt, hogy csalódik, kudarc éri, ezekből is tud építkezni. A szülő szerepe, hogy egy partjelzőként a pálya szélén ott legyen, ha kell, de már elengedve a gyermeke kezét. Nem kell pánikba esni, ha látja azt, hogy a gyerekét elhagyták, kirúgták, nem vették fel valahova. A szülőnek sugallni kell azt, hogy az otthon mindig nyitva áll – akármennyire is klisének tűnik – a biztonság ott van, jelen vagyok, ha szükséges, de az élet rendje az, hogy meg kell tapasztalni, hogy mi van a „nagybetűs életben”. Ezzel tudja erősíteni a gyerek énképét, a saját magához való viszonyát, hitét a saját értékeiben, képességeiben, készségeiben. Ha pedig kudarc éri a gyerekét, abban tud segíteni, hogy erősíti benne a többféle problémamegoldó stratégia keresését, amivel előrébb tud jutni. Így fejleszteni lehet a gyerek képességeit, ami által nem kudarc, hanem pozitív élmény lesz benne. Minél több pozitív élménye van, minél inkább megéli azt, hogy elengedi az anyukája szoknyáját, és nem szégyeníti meg senki, nem mutatnak rá az ő gyengeségére, hanem elfogadják úgy, ahogyan van, annál inkább nő az önbizalma. Ez segít a gyereknek abban, hogy merje megmutatni saját magát, és merjen kilépni a világba.

Mennyire beszélhetünk egy általános tendenciáról, mennyire egy korjelenség ez ma?

A fiatal huszonévesek problémája ez. A pánikoló – legtöbbször 20 és 25 év közöttieké –, akik az élet előtt állnak. A megtorpanás egy normális jelenség, azonban nem egy hóbort. Komolyan kell venni azokat a fiatalokat, akik szoronganak, de először is különbséget kell tenni félelem és szorongás között. Beavatkozni akkor kell, ha a félelem olyan szélsőséges irányba megy, hogy a fiatal felnőttet már maga alá gyűri, leblokkolja. Ebben az esetben nem félelem van, hanem egy szélsőséges intenzív érzelmi reakció, ami már szorongásnak tekinthető. Minden huszonéves megtapasztalja, hogy nehéz elindulni, és legtöbbször – magam ellen beszélve –nincs szükség pszichoterápiás segítségre, hanem pszichológus nélkül is képes átvészelni ezt az időszakot.

Ha valaki felismeri önmagában, hogy megtorpant, szorong, akkor mit tehet első lépésként, hogy ez a helyzet javuljon?

Érdemes elkezdeni azon gondolkodni, hogy ki vagyok én, milyen céljaim vannak, mi a szerepem a világban, meg kell próbálni meghatározni és elhelyezni önmagamat. Ha azt tapasztalom magamon, hogy halogatok, már a sokadik diplomámat csinálom, távol tartom magam a társas kapcsolatoktól, nem merek ismerkedni, ezekre a tünetekre érdemes felfigyelnie a fiatal felnőttnek, és segítséget lehet kérni. A probléma tudatosulása már egy előrelépés, ha pedig segítséget is kér, megvan a lehetősége annak, hogy ezen az időszakon keresztül tudja segíteni a terapeuta, amennyiben a szülő ezt nem tudja megtenni. Természetesen ők is tudnak segíteni, de ha van egy elakadás, ami mögött kialakul egy szorongás, vagy esetleg van mögötte egy személyiségzavar – a személyiségfejlődésben valamilyen elakadás – ott a szülő már kevés, akinek a szeretete nagyon fontos, de abban a helyzetben már sajnos nem elég ez, vagy a barátok segítőkészsége.

Pálóczi Alexandra, fotó: Pataki Botond